Csór história
Észak-Pannónia rövid története Csór megalapításig
A terület adottságaiból egyértelmûen tükrözõdik, hogy az utolsó jégkorszak vége után már emberek élhettek itt. Nehéz azonban meghatározni, hogy pontosan milyen körülmények voltak a dominánsak 10-12 ezer évvel ezelõtt. Amit biztosra vehetünk, hogy valamikor a mai településünk déli határán fejezõdött be a nyílt víztükör, amire az itt élõ emberek mindennapi megélhetésük miatt halászni jártak. De hogy pontosan hol is éltek, arra a 2004-es ásatások részben már fényt derítettek. Két dombról van szó. Az egyik a mai Tabán délkeleti részén található, míg a másik a falu nyugati határától alig 400 méterre. A rekonstrukció szerint fejlett vízelvezetéssel bíró településekrõl lehetett szó, amik az évezredek alatt többször is gazdát cseréltek. A kõbaltát, rezet, bronzot, majd a kezdetleges vas szerszámokat használó emberek után megjelentek a római katonák is, akik utat építettek a víz mellé. Olyan utat, ami mind a mai napig létezik, ha mindössze nyomvonalában értve is, s úgy is csak részleteiben. Ez az út része volt az Aquincumot Savariával összekötõ hadi útnak, ami Pannónia védelmének szempontjából bizonyult jelentõsnek.
A római légiók kedvelt felvonulási területe volt a tölgyerdõs Pannónia, hiszen innen lehetett legkönnyebben megközelíteni a Duna folyásának bal oldalát birtokló kvádok és markomannok egységeit. Nem egyszer maga Marcus Aurelius császár is megtapasztalta a táj nagyszerûségét, vadságát. Talán éppen a késõbbi Csór területén is átutazott. Ezt nem tudhatjuk, annyi viszont biztos, hogy a folyamatos háborúk miatt a terület katonai parancsnokai feltûnõen nagy hatalmat szereztek, amit a császárválasztások alkalmával érvényesíteni is tudtak. A provincia szerepe Róma szemszögébõl életbevágó volt, hiszen elvesztése igen nagy riadtságot okozott volna, az ellenség azon nyomban Itáliában találja magát. Ezért aztán mindent meg is tettek az erõsítéséért. Egyre több germán eredetû törzs szivárgott be, s kapott letelepedési engedélyt, idõvel pedig polgárjogot. Szintén az ásatásokból tudjuk, hogy a rövid hun uralom után elõbb a keleti gót törzsek, majd a langobárdok vették át az irányítást. Lovakkal temetkeztek, sok fegyveres csontvázat találtak. Helyükbe a türk eredetû avarok kerültek, akik 250 éven keresztül ellenálltak az északról és délrõl tapasztalható szláv nyomásnak. A békésebbnek mutatkozó szlávok szimbiózisba kerültek az avarokkal, s a terület így lassan a frankok irányítása alá került, melybõl õrgrófságot szerveztek. A Kárpát-medencébe érkezõ magyar lovasok még pont ebbõl az átmeneti, szervezõdéses idõszakból vonták le a megfelelõ konzekvenciákat, s lerohanták a vegyes avar-szláv népeket. A frankok képtelenek voltak megvédeni egy erdõktõl és lápoktól teli vadregényes világot. A durván 500 ezres magyar-kabar törzsszövetség bõ 10 év alatt helyezkedett el. Egyben ez volt a kalandozások sûrûsödésének idõszaka is. Géza kikeresztelkedéséig a kárpát-medencei magyarság sem végleges településhálózattal, sem tervezett faluszerkezettel nem rendelkezett. Törzsek szerint telepedtek meg, amik országrészeket birtokoltak. A törzsek élén vezérek álltak, amik a nemzetségeket kormányozták. A nemzetségek fõleg az azonos identitással és szokásokkal bíró családok összességét jelentették. Olyan családokét, amik tagjai vérrokonságban álltak egymással. Egy-egy család egymástól 2-3 kilométer távolságban telepedett meg egymástól. A törzs vezetõjének hívására a nemzetségfõk és a családfõk összeszedték lovasaikat és portyára indultak. Afféle pénzszerzõ vállalkozások voltak ezek, amik biztosítottak a magyarság vezetõ szerepét a fõleg már szláv etnikumú népesség felett. Ez a fõség volt a szlávság teljes beolvadásának az oka. Átvették nyelvünket, szokásainkat, kultúránkat. A magyarság pedig átvett olyan szláv szavakat, amiket korábban nem ismert, s amik fõleg a helyi közigazgatásban, az állattartásban és a földmûvelésben voltak használatosak.
Végül is minden Szent István idejében változott meg. A pogány szertartások helyébe keresztény vallásosság került, a szálláshelyekbõl falvak lettek, az állandó vándorláshoz szokott magyarságot helyhez kötötték. A falvak központjába a templom került, a nemzetségfõk maguk köré gyûjtötték a családfõket, s kialakultak a helyi elitek. Ezek arra törekedtek, hogy megõrizzék vezetõ pozíciójukat, s lehetõleg szavatolják a nyugalmat. A kalandozások már rég befejezõdtek, kialakult a vármegyerendszer, a királyok erõs központi hatalom kiépítésén dolgoztak. A megyei adózás alapja a föld volt, amin dolgozni kellett. Kialakult a földhöz tartozó szolgai réteg, ami felett szabadon rendelkezhetett a földesúr. Ez a rendszer szilárdult meg a XI. század végére.